Pólusváltás


Ha valaki azt mesélné nekünk, hogy elindult délnek, 10 km megtétele után kelet felé gyalogolt egy-két órát, majd 10 km-t haladt északi irányba, és pontosan arra a helyre ért vissza, ahonnét elindult, hazugnak tartanánk, mondván, hogy a felsorolásból a nyugati irány kimaradt.

Pedig mindez lehetséges – igaz, csak abban az extrém esetben, ha emberünk kiindulási pontja az északi mágneses sarok volt. Ezt a helyet azonban nem is olyan könnyű meghatározni – a kis huncut ugyanis újabban vándorol, amellett sebessége sem állandó.

* * *

Mai ismereteink szerint a Föld mágneses terét a szilárd belső mag forgása és a nagy vastartalommal bíró, olvadt külső mag együttesen generálja. Ez a mágneses tér azonban eddig fel nem ismert szabályossággal, átlagosan 300.000 évenként átfordul, magyarul az északi és a déli pólus helyet cserél. A legutolsó átfordulás óta már 780.000 év telt el, a lemaradás igen tetemes, ezért az újabb pólusváltás elméletileg bármikor bekövetkezhet.

Már a régi korok hajósai is iránytűvel határozták meg pillanatnyi helyzetüket. Az északi irány hosszú évszázadokig a tájékozódás alapjául szolgált. Az északi pólus pontos helyzetét először egy sarkkutató, James Ross dokumentálta 1831-ben. Másodjára a norvég Amundsen érte el a pólust 1904-ben – de nagy meglepetésére, vagy ötven kilométerrel odább lokalizálta. Ekkor fogalmazódott meg tudományos körökben először a gyanú, hogy az északi pólus vándorol.


A gyanú 1948-ban érlelődött bizonyossággá, amikor a pólust közel 230 km-rel északabbra találták meg, mint ahol a század elején volt. Ettől kezdve az északi pólus mozgását rendszeresen figyelemmel kísérték. A vándorlás évente a 10 km-t sem érte el, majd a hetvenes években felgyorsult – a helyváltoztatás mértéke napjainkban már az évi 40 km-t is meghaladja. Ugyanígy bolyong a déli mágneses pólus is, de haladásának mértékéről jóval kevesebb adattal rendelkezünk.


Földünk forgástengelye nem más, mint az a képzeletbeli vonal, amellyel a földrajzi Északi- és Déli-sarkot összekötjük. A tengely végpontjain lévő sarkok helyzete évmilliók óta változatlan, ezért pontosan meghatározhatók. A mágneses pólus és a földrajzi pólusok két, különböző fogalom.

Geológiai adatok bizonyítják, hogy a legutolsó pólusváltás óta a mágneses tér ereje több alkalommal is ingadozott. Úgy tűnik, hogy jelenleg egy gyorsuló gyengülés időszakában vagyunk. Ezer éve a mágneses térerő a mostaninak még másfélszerese volt. A folyamat feltehetőleg a mágnesesség teljes megszűnéséhez vezet, majd egy nyugalmi szakasz végén a térerő ismét létrejön, de ellenkező polaritással – vagyis az iránytűk délre fognak mutatni.

A kérdéskörrel kapcsolatos vélemények megoszlanak. A vita csupán elméleti síkon folyik, hiszen amióta ember él a Földön, még nem volt pólusváltás.

Az, hogy az iránytűk észak helyett délre fognak mutatni, nekünk, a ma élő embereknek, nem okozhat problémát. Napjainkban a helymeghatározáshoz már korszerű GPS-rendszer áll rendelkezésünkre. A költöző madaraknak viszont - amelyek genetikailag be vannak kódolva az északi irány felismeréséhez – a mágneses pólusok hiánya, még-inkább azok felcserélődése komoly tájékozódási problémát okozhat. A történések azonban feltehetőleg nem egyik napról a másikra, hanem ezer és ezer éven át, lassan fognak lezajlani, ami a változó körülményekhez való alkalmazkodást elvben lehetővé teszi.

A potenciális veszélyforrást azonban nem az északi és déli irány felcserélődése, hanem az új rendszer kialakulásáig létrejövő, ki-tudja-mennyi-ideig-tartó nyugalmi állapot jelenti.

* * *

Földünk légkörét és összes élőlényét ugyanis a pólusokból kiinduló mágneses pajzs védi a kozmikus sugárzástól, napkitörésektől, a különféle részecskék záporától. Ezek a kozmikus sugárzások az egész élővilágra kritikus hatást gyakorolhatnak. Ha ez a védőpajzs megszűnik, alkalmazkodni képtelen élőlények serege tűnhet el az élővilág palettájáról, a túlélők részben mutálódhatnak, és új fajok bukkanhatnak fel. A kozmikus részecskék akadálytalan támadása esetén sajnos, az ember a leginkább veszélyeztetett fajok egyike.



* * *


A permnek nevezett földtörténeti kor végén, nagyjából 250 millió éve, az állatvilágban tömeges kihalás következett be. A tengeri gerinctelen fajok nyolcvan százaléka, a halak és a szárazföldi élőlények közel fele kipusztult. A tudósok a kihalás egyik lehetséges okának a mágneses mező akkori átfordulását tartják.



(Kálmán András: A TEREMTÉS ELSŐ NAPJA című könyvéből

Válasz