Gyerekkoromban olvastam először Grandpierre K. Endre Fekete hóesés című könyvét. Még csak azt sem mondhatom, hogy megragadott; sokkal inkább megdöbbentett. Teljesen mást állított, mint amit én olvasmányaimból és tankönyveimből tudtam. Elhűltem, meglepődtem - aztán napirendre tértem.

Bár a tankönyveknek már akkor sem mindig hittem, az ismeretterjesztő irodalomnak általában mindig. A szakirodalomnak meg különösen. Amikor pedig azt olvastam, hogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halála körül nincs semmiféle rejtély - meg is nyugodtam.

————

Akkor kezdett bennem először valamiféle gyanú éledezni, amikor - valamikor a nyolcvanas évek közepén - egy történész kandidátus előadását hallgattam. Máskor is hallottam már tudósembertől marhaságot - de ez különösen szíven ütött.

Az ipse azt mondta:

Zrínyiről voltaképpen nem is kellene tanítanunk semmit, szíve szerint ő kitagadná a magyar történelemből - mert nem volt reálpolitikus. Sajnos az irodalomból nem tagadhatja ki, mert a költőnek nagy, de tudósnak tizedrangú Arany Jánosnak az volt a fixa ideája, hogy éppen Zrínyi a régi magyar irodalom legnagyobb alkotója.

Ilyen és ehhez hasonló ökörségeket mondott az illető - laza másfél óra hosszan.

———–

Azonnal eldöntöttem: az általam nagyon tisztelt költői és emberi életmű megítélésében az előadó szava egy garast sem ér. Zrínyi Miklós műveit többször is elolvastam; számomra a bátor következetesség és a felelősségteljes írói magatartás egyik szimbóluma volt akkor is - és az maradt ma is.

De azon elgondolkodtam, miféle”idea” vezérelheti az előadót - a deheroizálás nyegle kordivatján kívül.

Talán azért kell elparentálni Zrínyit, mert élete végéig kitartott azon véleménye mellett, hogy vissza kell vívni az elveszett országot?

Lehetséges. Trianon problémája akkor nagyon is a szőnyeg alá volt söpörve. Egyébként ma is. A Kárpát-medencében csak a magyar nacionalizmus cenzúrázandó - azóta is. Fájóan provizórikus helyzet van azóta is, ami senkinek sem jó - legalábbis helyben nem. A megoldás továbbra is a Duna-konföderáció volna - ami szintén a szőnyeg alatt; egyetlen külső hatalom sem húzhatna belőle hasznot - a megosztottságból igen, ahogy az ábra mutatja. Az ilyesféle megoldások a mindenkori idegen hatalmak mindenkori popsinyalóinak, kedves jó komprádorainknak sohasem tetszik.

Ahogy a Zrínyi-kvalitású történelmi alakjaink sem.

Hogyan is tetszene Zrínyi, aki úgy tudott öntudatos magyar lenni, hogy egyben öntudatos horvát is volt, és ebben semmi ellentmondást sem látott; hogyan is tetszhetne azoknak, akik azt igyekeznek belénk szuggerálni, hogy ciki magyarnak lenni?

———

Ha pedig Zrínyi bagatell figura, kit érdekel, hogyan halt meg.

————-

Most került újra a kezembe a könyv.  Nem véletlenül. Megint hallgattam egy előadót, aki közölte: bezzeg az angolok már tudomásul vették, hogy nem övék a fél világ, csak nálunk van jajgatás Trianon miatt… És közben éppen arról magyarázott, miképpen emlékeznek mégiscsak azok a fránya britek Indiára…

———–

Valami tisztáznom kell ezen a ponton: semmi bajom sincs a Habsburgokkal. Személyesen beszélgettem Dr. Habsburg Ottóval, akit kiváló embernek tartok, és  akinek egyszer egy magyar város valamelyik darabom kéziratpéldányát városi díszajándékként nyújtotta át.

A Habsburgok között akadtak nagyszerű emberek - de igen kevesen. Többségük viszont csak igen szerény uralkodói kvalitásokkal rendelkezett. De arra általában alkalmasak voltak, hogy bizonyos személyek ócska fedezéknek, rongyos malaclopó köpenynek használva őket, mögöttük elrejtőzve sütögessék pecsenyéjüket. Sok magyar is. A gyenge uralkodókat mindig ilyesféle holdudvar övezi. Ostobán vigyorognak az előtérben, kellőképpen tele vannak tehetségpótló hiúsággal - lehet mutogatni rájuk.
Ha Zrínyi ellen bármit elkövettek, nem hinném,  hogy I. Lipót személyesen lenne érte a felelős. Nemigen törődött ő ilyesmivel; csak hegedülhessen, és ne hallja azt a szót, hogy “török” - mert ezt a feltételes reflexet alakították ki benne.

Kétlem, hogy ez a lefittyedt ajkú, koronás  zenebohóc egyáltalán felfogta volna, kicsoda Zrínyi. Azt sem nagyon értette meg később, hogy szinte akarata ellenére vívta meg egész családja legdicsőségesebb háborúját - a török ellen. Szerencsétlen korlátoltságában csak azzal törődött, hogy az ostromlott székvárosa segítségére siető Sobieskivel saját “magasabb rangját” érzékeltesse - mert amaz “csak” választott király.

———–

Mi is történt Zrínyivel?

Nézzük a “hivatalos” álláspontot:

Perjés Géza:

“Halálának körülményeit elég pontosan ismerjük…. A történeti kutatás… mind a mai napig semmi olyan adatot nem talált, amely akár csak valószínűsíthetné ezt a feltevést (mármint, hogy Zrínyi gyilkosság áldozata lett - kiemelés tőlem L. N. Peters).

A tudomány valóban  semmi olyan adatot nem talált? 

Én ezt másképp tudom, de haladjunk sorjában.

Klaniczay Tibor:

“Zrínyi halála tisztázott kérdés: a szemtanú Bethlen pontosan leírta az esetet, a Zrínyi haláláról tudósító levelek pedig a leghalványabb célzást sem tesznek esetleges gyilkosságra.”

Igen?

Klaniczay fentebbi mondata két állítást tartalmaz.

1. Bethlen, a szemtanú pontosan leírta az esetet.

2. A korabeli levelekben nincs célzás gyilkosságra.

Mindkettőt másképpen tudom.

Tartsunk sorrendet.

————

Bethlen Miklós a szemtanú?

Tévedés. Bethlen Miklós 1664. november 18-án valóban jelen volt a csáktornyai várban, majd a kursaneci erdőben tartott vadászaton, mindenre tanú volt, kivéve Zrínyi halálát. Mert azt nem látta. Zrínyit élve látta utoljára, amikor az Póka és Migliani társaságában visszalovagolt az erdőben, és negyedóra múlva már holtan látta viszont.

Ráadásul Bethlen nyomatékosan ki is hangsúlyozza, hogy mit látott, és mit nem.

Ja.

Negyvennégy évvel később írta meg.

Ja.

Bécsi fogságban.

Sok mindent nem látott. Például: vadkant sem.

———-

A Zrínyi Miklós halálára vonatkozó tankönyvi vadkan-verzió olyan dilettáns tákolmány, ami a mai, krimiken edződött logika előtt egy pillanatra sem állna meg.

—–

Most még csak egyetlen kérdés:

Hová tűnt az állítólagos “sebzett vadkan”?

Nyomokat azért csak hagyhatott volna maga után!

———

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.